Vári Éva banner

A szent család - kritika

vari eva szent csalad kritika

Vári Éva és Götz Attila

Szeretni jaj, de nehéz – de nem ezt az előadást:

Schwajda György A szent család  c. komédiája a Pécsi Harmadik Színházban

A két felvonásos darabot – egy felvonásba tömörítve – 1983-ban vitte színre Zsámbéki Gábor a Katona József Színházban, és Schwajda állítólag nehezen ment bele darabjának megkurtításába. A pécsi előadást rendező Vincze Jánosnak már nem kellett vitatkoznia az érzékeny szerzővel még egy szereplőjének elhagyása és a további húzások miatt. De a 2010-ben elhunyt Schwajda – általa komédiának nevezett – művének egyértelműen jót tett Vincze beavatkozása: „Az anya” emlékezéseiből eltűnt az eredeti Zeitstück minden olyan szövegrésze, ami egy szorosan meghatározott korhoz kötötte őt és a darabot, s így mára tegnapivá tenné, (ami a legelavultabb állapot). De mégsem vált absztrakttá a darab, a lepusztult szoba-konyhán kívül mégis konkrét maradt a tágabb helyszín és társadalmi miliő is: a darab játszódhat ma, holnap, vagy holnapután e lepusztult bérház nyomorúságos lakásában, és minden magyar (sőt kelet-európai) nézője nyomban rá fog ismerni. A darabot a lényegére redukálta Vincze János, ez a lényeg pedig örökké aktuális: szeretni – nehéz. Gyereknek szülőt, szülőnek gyereket, és egyáltalán: egymást. (Egy kutyát, vagy a darabbeli egeret, vagy az Emberiséget sokkal könnyebb). 

Schwajda hősnője három családos férfi és egy nő anyja. Hogy az ő viszonyuk a lényeg, azt eleve hangsúlyozta Schwajda: a szerepeknek nincs nevük, A szent családot Az anya, A nagyfiam, A kisfiam, A kislányom és Öcsi alkotja. És jelentőségteljesek a birtokos ragok is. Az abszolút főszerep ugyanis Az anyáé, olyannyira, hogy a „jutalomjáték” ötlik először az ember eszébe. Holott a darab szerint ez egyáltalán nem egy hálás, szeretnivaló szerep, kiábrándult és kiábrándító, hideg komédiájában kemény karikatúrát rajzolt róla Schwajda. Kíméletlen, gonosz dolgokat vág oda ez az öregasszony, még a gyerekért hiába epekedő, negyedszer terhes lányának is. Egymás ellen hergeli a gyerekeit, a menyei ellen a fiait, s ahogy kifordul az ajtón az egyik jótevő szomszédasszony, már rágalmazza a másiknak. És elfogult A nagyfiam, a karriert csinált rendőrkapitány iránt. Az öregségét, szenilitását, magányát, szegénységét, elesettségét, szeretet-kunyerálását illetően pedig a negatívumainak kompenzálására, a melodrámázásra csábíthat Az anya szerepe. Az ősbemutatón – a rászabott szerepben – Gobbi Hildának sem lehetett könnyű dolga, amire az is utal, hogy a darab 28 előadást ért meg.  (A későbbi felvétele látható a YouTube-on).                                                                

A Pécsi Harmadik Színházban Vári Éva anya-figurája egy palimpszeszt: az eltakart papirusz-kéziratot felülíró valami más –, és sokkal több.  Eljátssza persze Vári Éva Schwajda „szörnyeteg” öregasszonyát, minden ellenszenves megnyilvánulásával, és a nézőkből nem facsar könnyeket (bár a gyerekeiből szeretne) a fizikai állapotával. Ellenben áthangszereli az öregasszony rosszaságát: egy szöveg alatti „életregényt” kerít köré és sejtet meg. Egy nehéz életű, és alighanem egész életében krónikus szeretethiánytól szenvedő embert állít elénk, egy rossz házassággal a háta mögött, akiben a szeretetvágy úgy nyüszít és dörömböl, hogy mindenre érzékennyé és féltékennyé teszi. Csak a feltétlen, az abszolút odaadó szeretet lenne neki elég, s mert ezt nem kaphatja meg, féltékeny a gyerekei minden más irányú érzelmére, ambíciójára és pozíciójára is: ez mind tőle vesz el, őt rövidíti  meg. S hogy ezt a lobbanékony, az igazát mindig a tapintat elé helyező, és immár magára maradt idős embert a féltékenység, a szeretet eme vadhajtása mérgezi, s így pont szembemegy azzal, amit el akarna érni – elsősorban ez a Vári Éva által Schwajda brechti módon elidegenítő komédiájához hozzáírt „tragi-”: tragikomédia ez, s az első tagon van a hangsúly. Vári Éva megértette és megszerette ezt a rémes öregasszonyt, (különben nem is tudná eljátszani) –,  ennélfogva velünk is megérteti és megszeretteti. Gyakori – s az író képességét gyakran felülmúló – eredmény ez a komplexitás, ha egy ránézésre egyoldalú szerepet Vári Éva játszik el. Nevetünk, ha gonoszkodva mindenkit hagy fenékre esni (A nagyfiamat kivéve!) a törött puffal, s mikor késő, csak akkor ejti le, hogy „Ne oda!” Nevetünk, ha a térdéről leszedett fáslival később a fejét hűti, és szánalmat zsarolva átlátszóan színészkedik. És elérzékenyülünk, ha szerinte az egere is szereti a rádióból szóló zenét. És elszorul a torkunk (hisz a jövőnket, vagy a saját Öregeinket látjuk), ha Az anya lába alól hirtelen kicsúszik a talaj: elfelejtette, ki mikor járt nála, hogy hétfőre milyen nap jön, s melyik napon rendelt élesztőt, melyiken mákot. És elszorul a szívünk, amikor A nagyfiam várva-várt jelenése után öngyilkos akar lenni: ez halálosan komoly, ha groteszk lesz is a vége. Az alakítás komplexitása ellenére Vári Éva nem borítja fel a schwajdai patt-helyzetet, Az anya nem válik mártírrá, marad a „mindenkit meg lehet érteni” érzés, s amikor az őt hazafuvarozó idegen odavágja a gyerekeinek, hogy „Szemetek!”, tudjuk, hogy ez egy igazságtalan megaláztatás. Ám a következő záró-képben a másik irányba mozdul az inga: zavarában Az anya a táskarádiójához menekül, Honthy énekli Az én mamámat (aki nem hordott bubifrizurát...), és a zenekedvelő egeret hajszolni kezdik a gyerekek. És szimbolikussá nő A szent család szubjektív reménytelensége: az objektíve teljesen indokolt egérhajsza  Az én mamámba feledkező (temetkező?) Anya egyedüli társa ellen.   

Vári Éva briliáns alakítását (végre!) egy penge-okosan értelmezett, patikamérlegen kiegyensúlyozott, osztályon felüli előadás övezi, folyamatosan igénybe véve a néző lelkiismeretét szülői, vagy gyermeki, vagy testvéri, vagy mindhárom minőségében, és úgy általában, emberi mivoltában. Az anyához képest mindenki mellékszereplő, váltakozó ellenfelek az ő szimultán meccsében. Rövid jelenléteik alatt néhány markáns vonással kell felskiccelniük a figuráikat és Az anyához való viszonyulásukat, s ezt kiválóan meg is teszik. Telitalálat Füsti Molnár Éva szánalmat és mosolyt egyszerre ébresztő Mariskája, nagyon jó a fanyar, ironikus Bánky Gábor mint A kisfiam, és A nagyfiam röpke jelenéseiben a levegőt is megfagyasztó Németh János.  Az egész – Vincze János által összefogott, harmonikus  stílusban játszó – csapatot dicsérni kell: a legtöbb érzelmet  tápláló  Götz Attilát (Öcsi), a legambivalensebb érzelmeket mutató Tamás Évát (A kislányom), László Csabát (A nyomozó), Bacskó Tündét (Szászné) és Tatai Gergőt A fiú szerepében.

Vata Emil és Vincze János díszlete egy minuciózusan pontos, tökéletesen lerobbant „viceházmester”-lakás, Hammer Edit jelmezei szintén élethűek, s ezáltal az ötsornyi nézőtérrel nem is szobaszínházi az atmoszféra, hanem inkább kukucskálunk, meglessük Az anya igazi csatározásait, igazi megszeppenéseit, igazi összeomlásait. 

Megkülönböztetett tisztelgés illeti Vincze János igazgató-rendezőt, hogy a Pécsi Harmadik Színházzal történtek ellenére nem adta fel, Canossát járt, ha kellett, de ezt az előző évadra tervezett saját produkciót mégis létrehozta. Nagyon megérte. Schwajda darabja ebben az előadásban nagykorúvá érett. Megőrizve az író több mint tárgyilagos tekintetét, azért a néző és a színész is megkapja, amit megérdemel: a biztosan megjósolható nagy sikert.        

                                                                                                                                                K.G.

© 2017 Minden jog fenntartva Színészkönyv